Asztrológia kialakulása

  Az ember végtelen idők óta úgy érezte, hogy gonosz természetfölötti lényekkel áll szemben, és ellenük mágikus eszközöket, rítusokat használhat fegyverként, hogy rémek és kísértetek éltek a föld alatt, hogy az éjszakákat a gonosz, a sivatag, a föld, a tenger, a hegyek és a mocsarak démonjai uralták. Az ősi civilizációk bölcsei tudták, hogy léteznek jó szellemek is, készen arra, hogy megmentsék a megkínzottakat. A magasabb rendű mágikus hitrendszerekben a papok megtapasztaltak egy legfelső istenséget, a világ harmóniájának bölcs őrét.

   Ilyen félelmek és csodák közepette éltek a Tigris és Eufrátesz folyóparti népei is, a legendás sumérok, akik Krisztus előtt 5000 évvel telepedtek le az alsó Eufrátesz völgyében, a sötétbőrű akkádok Babilon területén rendezkedtek be Kr.e. 3000 évvel, az elemiták a perzsák ősei, az asszírok és a médek. A Tigris és az Eufrátesz közének kultúráját a bevándorlási hullámok és a váltakozó hatalmi periódusok többszőr átrendezték.

   Kr.e. 2300 évvel létrejöttek az első városok, mint Úr, Uruk, Lagas, Kis, Umma és Mari. Az ősi akkád szövegekből kiderül, hogy az emberek úgy képzelték el a természetfelettit, hogy a jót és a rosszat a jó és a gonosz szellemek idézték elő, akiket a jó és a gonosz istenek küldtek hozzájuk.

   A legtöbb - mintegy 4000 db - ékírásos égetett agyagtábla a múlt század végén, a régi Ninive helyén végzett ásatások során került elő, és minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az asztrológia Mezopotániából, a Tigris és Eufrátes vidékéről származik. Az évszázadok óta gyűjtött megfigyelésekből II. Szargon király 72 könyvre terjedő csillagászati munkát állított össze.

   A mindenek felett való minta, a rend és harmónia ősalakjának keresésekor a papok az eget figyelve vizsgálgatták, ahogy a megközelíthetetlen csillagok haladtak utjaikon. Az isteneik és mítoszaik ismerete valamint az égitestek aprólékos és folyamatos megfigyelése vezette el őket ahhoz a tudományhoz, melyet mi asztrológiának nevezünk. A bolygóistenek örökös körforgásukban némajátékot adnak elő, mely a világegyetemben uralkodó törvényt fejezi ki. A papok megértették e harmonikus színdarab jelentését.

   Az ősi időkben az ismert világot négy táj szerint osztották fel. A dél Akkád (Babilónia) volt, az észak Subur (Asszíria), a kelet Elam (Perzsia), a nyugat pedig Szíria és Palesztina. Kezdetben a csillagok mozgását és a többi égi eseményt ennek az asztrológiai földrajznak az alapján értelmezték.

   Az akkádok i.e. 3000 körül 11 csillagképet neveztek meg, a 12.-et a Mérleget a Skorpió ollója képezte. A napévet 12 hónapra, 365 napra, a napot 12 kettős órára osztották. A bolygók mozgási ideje ismeretesek voltak előttük.

   Az egyik legrégebben ismert naptárt bejegyzések és rovátkák alkotják, amelyet egy csontra jegyeztek fel. A leletet Franciaországban találtak, egészen pontosan a Placard barlangban, amely Vilbonneur en Charente közelében található. Néhányan azt gondolják, hogy a magdaléni korból ered, korunk előtt körülbelül 14000 évvel, mások úgy tekintik, hogy 20000-nél is régebbi ez az időpont. A csontba bevésett feljegyzések jelentősége abban a tényben rejlik, hogy az idő jelölése megfelel a Hold fázisainak, amelyeket ma is ismerünk. Tehát 15000, 20000, 30000 vagy talán még több évvel ezelőtt egy ember megfigyelte, hogy a Hold ritmusa állandó, és hogy meg lehet bízni benne, le lehet jegyezni, és kétségkívül lehet rá hivatkozni, vagy hasznosítani, mint egy kiindulási pontot.

   Később a kaldeus uralkodók kigondolták a torony- templomot. Lépcsőzetes építése annak a hierarchiának a fokait fejezte ki, melyekre az ég és föld alapult. Hét szintje a hét szférát, a hét világot, hét beavatást és hét tudásszintet jelentet. Az “El-Temen-An-Kit”, a menny és föld alapkövének házát, Babilonban emelték a III. Uri dinasztia idején. A bonyolult lépcsőrendszer és a rituális szempontból megszerkesztet más helyiségek mind az erős isteni és papi hierarchia kifejeződései voltak.

     Ez a mágikus emlékmű, melyet a Biblia Bábel tornyaként ismer, hét szintből állt, és ezek mindegyikét egy-egy bolygóistennek szenteltek. Sarkai a világ akkori négy táját jelképezték: Akkád, Subur, Elam és a nyugati földek. A torony hét szintjét különböző, a bolygóknak megfelelő színre festették. Az alapot Szaturnusz az “éjjeli nap” képviselte fekete színnel, a legmagasabb szinten a torony aranyozott tetején a Nap lakozott, felülről a második emelet fehér volt, ragyogó Jupiter színe. A harmadik a téglavörös a Merkúré. Ezután következik a kék a Vénusznak, a sárga a Marsnak és a szürke a Holdnak.

Azt, hogy az egykori népek milyen érzelmeket fűztek az isteneikhez és a mítoszaikhoz, talán megérthetjük ha a bolygók fogalmát összekapcsoljuk a bolygóistenek fogalmával, ha azokat az erőket melyek a bolygókat mozgatják az istenek erejének és tulajdonságaiknak tudjuk be. Az asztrológiában való hit és a babiloni asztrológia kapcsolata jelentős volt Platón idejében is aki azt tanította, hogy az emberi sorsok irányítói a bolygók, aki meggyőződéssel állította, hogy a csillagok isteni lények.

   Naburimannu babiloni asztrológus i.e. 430-ban és Kidinu i.e. 314-ben naptári beosztást készítettek, délköröket és szélességi fokokat használtak számításaikhoz. Az egyiptomi misztikus tanítások HERMÉSZ Triszmegisztosz idejében érték el a legnagyobb fejlettségi fokot a késői Egyiptomban. Követője CLAUDIUS Ptolemaios volt ( i.sz. 100-178 ), aki a "Tetrabiblos"-ában fektette le az asztrológia tudományát.

   A heliocentrikus világszemlélet a görögöknél nagyon erős volt i.e. 250 körül, amikor is kimondták, hogy a Nap állócsillag és a bolygók részben saját tengelyük körül forognak, részben a Nap körül keringenek.

   Az asztromantikát, amely a csillagoknak a földi életre gyakorolt hatásával foglalkozó tudomány volt, a legújabb kor (19. Század) erősödő szélsőséges materiális szemlélete alapján, természettudományosan alá nem támaszható, tudományellenes babonának bélyegezték a kor jeles képviselői és száműzték a tudományok sorából az asztrológia kifejezéssel együtt. Napjainkra ez a felfogás lassú átformálódása hatására ismét komolyan foglalkoznak az asztrológia tanokkal.

   Az ember minden csillagjegyet magába foglal, még akkor is ha az egyik jobban illik rá mint a másik. A zodiákus mint az istenek univerzuma tartalmazza gondolataink és cselekedeteink összességét, melyek meghatározzák aktuális, evilági életünket. A zodiákus 7 csillagistenből és 12 jegyből áll, mely jegyeket felosztottak hármasával egy zodiákus éven belül, így a 4 évszak ritmusát tükrözi, valamint az évszakok közötti, azonos elemek jellemzőit tartalmazza. A 4 elem sajátosságai meghatározóak az egyén vérmérsékletére és temperamentumára, a születésük pillanatában lévő bolygók állásától függően.

   A zodiákus kör kezdőpontja a tavaszpont, ami megfelel az egyenlítő és az ekliptika azon metszéspontjának ahol a Nap az északi félgömbön tavasszal áll. A zodiákus jelek további csoportosításában megkapjuk a dinamikus kereszteket, melyek a hatáskifejtés módjáról adnak tájékoztatást. Azok a tulajdonságok és jellemzők, amelyeket az emberek a zodiákus 12 jegyére ruháztak illetve azonosítanak velük, évezredek során, tapasztalatai alapján történt. Így elmondhatjuk, hogy mind a 12 jegy önmagában tökéletes, csupán az egyén horoszkópjában módosulnak tulajdonságaik a születés pillanatának megfelelő bolygóállások szerint.

   Az asztrológia ősidők óta a 7 ősbolygót ismeri, melyek tulajdonságai ill. hatásai meghatározóak. Az újabban felfedezet 3 bolygó hatásilag nem jelentős a nagy távolságuk és lassú mozgásuk miatt, de mitológiai szempontból is csupán az ősbolygók szolgáinak tekintjük őket. Az egyén horoszkópjának kifejtésekor a hatások finomítására alkalmasak. A zodiákus jelekhez hasonlóan a bolygóknak is őseleme a négy őstulajdonság hatása alatti elemek: a tűz, a föld, a levegő és a víz. A hét ősbolygó mindegyike külön elvet, alapvető princípiumot képvisel, melyek minden emberben megnyilvánulnak valamilyen formában a születésük pillanatának megfelelő bolygóállás alapján.